31.Fejezet

A szoba csendes volt. Nyugtalanul csendes, elfojtott hangok, a légkör feszült volt, míg vártam Rose-ra. Eltekintve mellkasa emelkedésétől, süllyedésétől, lágy levegővételeitől. Lori a fal túlsó oldalánál állt, mozdulatlanul, csendesen. Várt, nem mellettem vagy inkább velem, mélységes csöndben.

De Rose-nak hamarosan fel kell ébrednie és megtörni a hallgatást. Vagy legalábbis reméltem, imádkoztam, hogy megfogja. Jól gondoltam, kétség sem fért hozzá, mert éreztem, hogy lassan ébredezik. Ebben a pillanatban is a kezét tartottam, miközben egy kis műanyag széken ültem az ágya mellett, amiben feküdt, ujjai gyakran megrándultak. Szeme és ajka egyaránt mozgott, ahogy álmodott.

Talán csak túlreagáltam, nagy figyelemmel néztem Őt, miközben feküdt. Mert tudtam, hogy az elmúlt napokban nem evett sem ivott, Lori közölte velem, hogy ájulásának pontos oka, ez volt. Észre sem vettem, hogy nem ebédelt, nem reggelizett vagy vacsorázott. Tehát kevés módja volt annak, hogy megmondjuk, nem eszik. Látszólag nem is volt.

Önző módon próbáltam rendezni elveszett gondolataim, kérdezni magamtól, hogyan csinálta. Nem lehetett könnyű neki, meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy van, több figyelmet kellett volna fordítanom Rá. Egy csomó dolgot kellett volna tennem, csomót viszont nem.

Rettenetes előérzetem volt, hogy mikor Rose felébred, nem szeretné ha itt lennék vele, mivel nem gondoskodtam róla. Hogy összekuporodik a lepedő alatt, összerezzen az érintésemtől. Habár, nem hibáztatnám érte. A kitörésemnek nem szabadott volna megtörténnie. De nem tudtam magam kontrollálni, nem voltam önmagam. Nos, én voltam, nem próbálok mást hibáztatni a történtek miatt, de tényleg nem akartam ezt. Valami különös dolog beférkőzött a gondolataimba, valami idegen, amely könnyítette az utat az elmémben. Energiahullám, impulzus és minden őrültség, mely tartja bennem a fennálló zavaros állapotot.  Szóval igen, az én hibám volt, de nem tudtam kontrollálni magam.

De látva Rose elszörnyedt arcát, ahogy a földön sír félelmében, sokkal fájdalmasabb volt, mint az ostor vagy az Elektrosokk ”terápia”. Sokkal mélyebb volt a lelki fájdalmam, mint a fizikai. Mert a testem erősebb volt, el tudta viselni azt, amit az elmém nem.

De tetteimnek legalább volt egy jó eredménye is. A sokktól visszatértem. Úgy kezdődött, hogy a gondok összefonódtak a súlyos bűntudattal. És aztán úgy terjedt, mint ételszínező a vízben. Eszembe jutott milyen fontos számomra Rose, és, hogy miért voltam itt tulajdonképpen. A régi önmagam szelleme, felidézte a súlyát annak, hogy majdnem bántottam Rose-t. Hirtelen minden Vele és mással kapcsolatos érzésem visszatért. Eszembe jutott minden érzésem, fájdalom, gyűlölet, szenvedély, szerelem.

A sokk, visszahozta az elmém. Minden világossá vált. Úgy éreztem, újra önmagam vagyok; csak több bűntudattal.

Kinyílt az ajtó, de nem fordítottam rá különösebben figyelmet. - Szia Grace. - mondta Lori.

A másik nő, Grace suttogva köszöntötte. - Szia. - válaszolta. Néhány perccel korábban már találkoztam vele. Egészen nyugodtnak tűnt, mint aki bárhol máshol lehetne a húszas, harmincas éveiben. Vékony volt, lapos szőke hajjal, sápadt arccal. Ő lett a nővér új segédje Rose helyett, de semmi se volt, az előttem fekvő szépséghez képest.

Hallottam, hogy egy tálcát tesz le valaki az asztalra, ami azt jelentette, hogy Grace sikeresen hozott nekünk, ételt és vizet. Helyes, Rose-nak szüksége lesz, rá mikor felébred, aminek néhány percen belül megtörténhet.

E percek alatt, mind csak várakoztunk. Én azért, mert aggódtam, ők pedig, mert nem volt más tennivalójuk.

Három perccel később, Rose szemei kinyíltak. Mielőtt bárhova is nézett volna, gyorsan becsukta azokat, kezét elhúzta tőlem, hogy megdörzsölje őket. - Hmm. - nyöszörgött. Nagy zöldeskék szemei kinyíltak, először Lori-ra nézett, utána Grace-re majd rám.

Félelemmel teli szemekkel nézett rám, olyan messzire húzódott tőlem, ahogy csak az ágy lehetővé tette azt.

- Hogy érzed magad Rose? - kérdezte Lori, odasétált hozzá Grac-szel a nyomába, aki az ételt vitte. Hátrahúzódtam a székkel, hogy ne álljak az útjukba és tudják végezni a munkájuk.

- Jól vagyok. - válaszolta Rose. - Csak egy kissé szédülök.

- Tessék, ez segíteni fog. - Mondta Lori, majd odaadta neki a tálcát, melyet Grace cipelt. Rose bólintott, evett néhány falatot az azonosíthatatlan ételből, melynek ízére elfintorodott, de folytatta az evést.

- Mi történt? - kérdezte kétfalatnyi étel közt.

- Elájultál, az étel és víz hiánya miatt. Ettél mostanában?

Rose elgondolkodott néhány pillanatra. -  Azt hiszem nem. Úgy értem . . . most minden összejött . . . én csak . . . elfelejtettem. - mondta összezavarodva, mint aki nem biztos a saját válaszában.

- Rendben, nos, miután befejezted az evést, meg kell ígérned, hogy rendszeresen fogsz enni. Tudom, hogy az étel ezen a helyen nem a legjobb, de nem szabad több étkezést kihagynod, mert újra el fogsz ájulni, ha nem eszel. Komolyan mondom, ez már a második alkalom volt a héten.  

Kétségbeesetten beszélni akartam vele, mondani valamit, de nem tudtam mit mondhatnék.  Legalábbis Lori és Grace előtt biztosan nem.

Jelenlétem az elkövetkezendő néhány percben el is felejtődött, Lori, Rose-hoz beszélt, míg etette és itatta vízzel. Hálás voltam, hogy senki nem kérdezett tőlem semmit se és figyelmem kívül hagytak.  Bár nem hagytak teljes sötétségben. Rose gyakran pillantott rám. Mint aki mondani akar valamit, mint ahogy én, de mindketten azt szerettük volna, ha más nem tartózkodik rajtunk kívül idebent.

Szóval, adtam neki egy esélyt, amint befejezte az étkezést és letette az üres tálcát. - Lori?

Mindenki felém fordult, meglepetten néztek rám, mintha elfelejtették volna, hogy én is itt vagyok. - Igen? - kérdezte.

- Kaphatnánk Rose-zal néhány percet kettesben?

Lori engedélykérően nézett Rá, de Ő kifejezéstelen arccal bámult vissza. Lori megbízott bennem, így tudta, hogy jobb, ha igent mond.

- Persze - mondta aggodalmasan, egy utolsó pillantást vetve Rose-ra. - Gyere Grace.

Grace értetlenül nézett rá, valószínűleg kíváncsi volt, Lori, hogyan bízhat meg annyira két pszichopatában, hogy egyedül hagyja őket a nővérszobában. De elhagyták a szobát. Nem tartottam biztonságosnak addig megszólalni, míg be nem csukódik mögöttük az ajtó, de még azután se szóltunk egy szót sem.

*Rose szemszöge*

Csendben ültünk, mindketten az ölünket nézve. Feszült és ideges voltam, ugyanis nem voltam biztos a mentális állapotában, fogalmam sem volt róla, hogyan fog cselekedni. Abban a néhány másodpercben mielőtt minden elsötétült, fel tudtam idézni az arcán megjelenő sokkot, zavartságot, aggódást a tetteiért. Reménykedtem benne, hogy ez azt jelenti, tisztában volt a cselekedeteivel. Talán Ő volt, talán visszatért önmagához. De nem engedhettem meg magamnak, hogy elhiggyem ezt, újra hamis reményeket kergetve, ezáltal.

- Már sokkal jobban érzem magam. - mondtam csendesen, még mindig nem nézve rá. - Szóval, azt hiszem, mennem kéne.

Fáradtan felálltam az ágyról, Harry is így tett. - Ne. - mondta. - Várj, én csak-

- Holnap találkozunk. - szakítottam félbe. Fáradt voltam, csak le akartam feküdni a cellámban, beszélni akartam vele, de később. Megkerültem az ágyat, majd az ajtóhoz kezdtem el sétálni, de pillanatok alatt mellettem termett.

- Rose várj. - gyengéden megfogta a kezem és visszahúzott. Nem tiltakoztam, de nem mertem ránézni. Hátam találkozott a hideg fallal, néhány centiméter távolság volt közöttünk, nem tudtam máshova nézni, csak a nyakára, kezére, vagy mellkasára. - Kérlek, nézz rám.

Végül kénytelen voltam ránézni, szemeim találkoztak halványzöld szemeivel, melyek tétován néztek vissza rám. - Sajnálom. - mondta. - Annyira kibaszottul sajnálom. Sajnálom, hogy elkaptak, a büntetést, hogy nem emlékeztem. Mindent. A hét ezen része annyira szar volt mindkettőnk számára, az én hibámból. De visszatértem, Istenemre esküszöm. Emlékszek. Mindenre.

Szemeivel a választ kereste az enyémekben. - Hogy győződhetek meg róla? - kérdeztem. Szerettem volna némi biztosítékot arra, hogy minden helyreállt, hogy nem fog újra kiborulni.

- Nem tudom. - sóhajtotta őszintén. - De látva azt, hogy félsz tőlem, egyfajta fájdalom számomra. Fogalmam sincs, hogyan bizonyíthatnám be neked, de hinned kell nekem.

Láttam ragyogó szemeit,hallottam kétségbeesett hangját. Ez nem olyan fajta viselkedés, mint amit egy elektrosokkolt pszichopatától várnék, ez sokkal inkább olyan volt, mint amit Harry-től várok. Smaragdzöld szemei nem voltak zavarosak, az Ő szavaival élve, nem habozott. Igazat mondott, biztos voltam benne.

De úgy tűnik, hogy az arckifejezésem nem mutatott számára semmit, így folytatta;

- Szükségem van rá, hogy higgy bennem Rose, mert tévedtem. - mondta. - Emily-vel kapcsolatban, hogy ő az a lány, akit szeretek. Nem is tudom, talán mert magányos vagyok, talán mert félek, mert igazán szükségem van valakire, vagy, mert te vagy az egyetlen, aki azt hitte, megéri. De ez te vagy Rose. Szerelmes vagyok beléd.

Képtelen voltam bármit is tenni, lenyűgözve, de egyben meglepetten néztem rá. Szerelem. Harry, a fiú, ki fájdalmat érez óvatlan apja miatt, a tinédzser, ki elvesztette a lányt, akit valaha szeretett, a férfi, kitől mindenki retteg, szerelmes belém. Ahogy a szemébe néztem, láttam az elmosódott könnycseppeket. Tudtam, tudtam, hogy én is ugyanígy érzek.

- Szeretlek. - mondtam remegő hanggal, soha életemben nem voltam még ennyire biztos semmiben sem, mint most. És ez nem olyan volt, hogy csak azt mondom ”szeretem őt”. Nem voltam ezelőtt még szerelmes. De ettől a ténytől függetlenül, szeretem Harry-t.

Becsukta szemeit, homlokát az enyémnek döntötte, éreztem, hogy megkönnyebbült. Kezével az állam alá nyúlt, sajátjaim ráhelyeztem az övére. Ajkaink lassú csókban forrtak össze, finoman osztották meg a csókot. Majd egy újabbat. Kezemet hajába csúsztatva húztam még közelebb magamhoz, miközben ajkaink keményen, de mégis szenvedélyesen tapadtak össze.

Az érzelmek teljes egészében elárasztották a testem minden egyes négyzetcentiméterét. Mostantól kezdve, Ő az enyém volt, én pedig az Övé.

Mikor Harry elhúzódott, mosolygott a mámoros boldogságtól, de én sem tudtam elnyomni vigyorom. Átkarolt, majd szoros ölelésben részesítettük egymást. Fejem nyakhajlatában pihent, míg az Övé az enyémen. Ez sokkal kielégítőbb volt, mint a csók. Mindkettőnk vágyott arra, hogy egymással legyünk, még szorosabban, de ez aligha volt lehetséges, mert Lori szigorúan az ajtó előtt állt.

Harry lehajolt, majd kezeivel a térdem alatt magához fogva felemelt, amolyan ’menyasszonyi’ stílusban. - Mit csinálsz Harry? - kuncogtam. Nem válaszolt, csak mosolygott és visszasétált az ágyhoz, hogy letegyen rá.

Mielőtt több kérdést tudtam volna neki tenni, bemászott mellém a takaró alá. Szorosan egymáshoz simulva, szemtől szembe feküdtünk a szűk ágyon. Harry ajkait az enyémekhez nyomta, még egyszer megcsókolt, lassan, kiélvezve minden pillanatát. - Bárcsak szeretkezhetnék veled. - suttogta. - De valószínűleg elkapnának.

Kissé elmosolyodott, de ez a mosoly kevésbé volt játékos, komoly volt, mint néhány nappal ezelőtt, sütés közben. - Minden rendben. Hamarosan kijutunk innen. - mondtam csillogó szemeibe nézve.

- Ki kell. - bólintott. - De szerintem, itt ragadtunk.

- Azt hiszem. - arcunk közt alig volt néhány centiméter, mindketten csak suttogtuk a szavakat.

- De ez úttál minden más lesz. - mondta nekem. - Mindent el fogok követni annak érdekében, hogy boldogok legyünk. Tudom, hogy ez a hely nem egy paradicsom, de mi létre

tudjuk hozni azt.

Mosolyogva bólintottam szavaira.

- Csukd be a szemed. - súgta hirtelen gyermeki lelkesedéssel. Szemeit lehunyta, nem kérdeztem semmit, csak cselekedtem. - Szeretnék neked egy képet mutatni a kedvemért, rendben?

Bólintottam, bár tudom, hogy nem látta. - Képzeld el, hogy a puha, meleg homokban fekszel. Fölötted a gyönyörű kék ég, puffadt fehér felhőkkel.

Hallottam a hangján, hogy mosolyog, ahogy lefestette ezt a távoli képet. Lenyűgözött, hogy valaki képes átmenni ennyi szörnyűségen, mégis ennyire optimista és boldog ebben a pillanatban, mint ez.

- A nap felmelegíti az arcod. Hallod a szikrázó hullámokat, huss, huss. - Mondta egy kissé nevetve. -  Egy gyönyörű tengerparton vagy, egy gyönyörű napon. Tökéletes. Semmi sem számít. Csak az, hogy ott vagyok melletted. Én neked, te nekem és ez az igazi paradicsom.

Egyszerre nyitottuk ki szemeink. Minden szavát komolyan gondolta. De nincs szükségünk egy irreális kép festésére, a boldogsághoz. Minden, amit tehettünk, hogy a lehető legjobban megpróbálunk boldogok, lenni.  - Szeretlek. - szükségesnek éreztem újra elmondani neki, hogy megnyugtassam, és Ő is visszamondja nekem.

- Szeretlek. - suttogta. Ajkaim helyett, homlokomra hintett egy édes csókot. Az egyik legrosszabb napból lett ez, az egyik legjobb, így elengedtem minden rosszat, és csak a jóra koncentráltam. Nem tudom meddig fog ez tartani, de amilyen szerencsések vagyunk, nem sokáig. De ahogy Harry is mondta, most semmi se számít. A tény, hogy Harry jól van, egészséges és velem van, minden, ami fontos számomra.

De a hirtelen felismerés arcon vágott, tágra nyílt szemekkel néztem fel Harry-re. Valamit elfelejtettünk.

- Mi az? - kérdezte Harry aggódva.

Az ajtóra néztem, majd vissza Rá. - Nem kéne mennünk, mielőtt Lori visszajön?

Mindketten nevetésbe törtünk ki, amely hosszú idő óta volt a legboldogabb.

Kedves Olvasóink!

Köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket. Sokat jelent nekünk, hogy leírjátok a véleményeteket. Személy szerint, nekem eddig ez az egyik kedvenc részem. Szerintem Harry, iszonyat cuki benne <3 

Fontos, hogy jövő héten NEM BIZTOS, hogy tudunk nektek részt hozni. Én még nagyba nyaraláson leszek, Vivi meg épphogy hazaér, másnap egyből fellépése lesz. Igyekszünk majd bepótolni, ha netán nem lesz rész. Még egyszer köszönünk mindent, remélem tetszett ez a rész is! ♥