36. fejezet

Harry szemszöge

Bassza meg.  Nem volt az az isten, aki gondolta volna, hogy ez fog történni.  Elfogadtam Ms. Hellman-t és a szadista rendszerét; megengedem, hogy őrök vezessenek, mint egy pórázra fogott kutyát; és most még elviselem James jelenlétét, hiszen már szétrúgtam a seggét egyszer.  De nem engedem, hogy egy beteg, nemi erőszakot elkövető ember legyen Rose közelében.  Nem hagyom, hogy levigye a folyosókon minden egyes nap, amikor én nem vagyok ott, hogy megbizonyosodjak biztonságáról. 

Azt gondoltam James tette, Ő az a férfi, akiről Jane beszélt. Rose és én is azt hittük.  De nem, ez a hely látszólag taszító volt, hitvány biztonsági őrökkel.  James, Norman, Kevin, és a másik, akire Jane utalt.  Négy elmebeteg férfi, aki nőket bántalmaz akár szexuális módon, tökéletesen megközelíthetik az én Rose-omat.  Kibaszottul tökéletes. Mindannyian a pokolban égnének, de addig is, nem hagyhatom őket a közelében. Nincs olyan rohadt mód. 

Már annak a gondolata, hogy a szemeiket Rose-on tartják, gondolnak rá, meg akarják érinteni, az őrületbe kerget.  És elképzelni a napot, amikor nem leszek itt, alkalmuk lesz megtenni ezeket. Ez a rohadék Kevin egyszerűen bezárná a cellája ajtaját és senki se tudna semmit. Megtette Jane-nel, szóval Rose-zal miért ne? Azonnal elbírna vele és azt csinálna, amit akarna. Az ebédnek vége, mi van, 30 perc múlva?  És ezután egyedül lennének a sötét folyosón épelméjű tanúk nélkül. 

A gondolattól már az ideg rázott és hirtelen már fel is álltam onnan ahol ültem. Nem bírom tovább. „Mindjárt jövök.” Jelentettem be a három nőnek.  Hirtelen mozdulatom és szavaim miatt mind engem néztek, különböző arckifejezésekkel.

„Hova mész?” Kérdezte Rose, nagy szemeivel figyelt engem, hosszú sötét szempillái mögül. 

„Ne aggódj. Visszajövök.” Ismételtem meg, gyors csókot nyomva homlokára. A gesztus látszólag kissé megnyugtatta, de nem tiltakozott. Végig sétáltam az őrök között és könnyen megtaláltam Brian-t. Más férfiakkal beszélgetett, de egyből észrevett, mikor megérkeztem hozzájuk. „Beszélnem kell Ms. Hellman-nal.” Követeltem. Meglepetten figyeltek engem. Kissé szórakozottan.

„Ebéd után.” Mondta közömbösen, majd folytatta a beszélgetést.

 „Nem. Most.” Percről percre aggódóbb és idegesebb is lettem. Valami a hangsúlyom miatt felhívta a figyelmét, mivel több figyelmet fordított rám.

„Harry, az ebédnek fél órán belül vége. Mi..-„

„A fenébe, csak vigyél oda. Sürgős.”

Az alacsony ember sóhajtott egyet bosszúságában, de eleget téve kérésemnek ellépet a barátaitól. Meglepett voltam, igazából amiatt, hogy hallgatott rám. Legfeljebb egy kis vitára számítottam. Talán félt tőlem, vagy csak fele annyira volt könyörtelen, mint a többi munkatársa. Bocsánatot kérve fejezte be a beszélgetést, majd az ajtó felé indult pár lépéssel előttem.

A folyosó teljes egészében a megszokott sötét árnyalattal volt festve.  Lépteink visszahangoztak a folyosókon, amíg el nem értük a sátán űrnő irodáját. Lehet, hogy nincs is bent, de érdemes volt kockáztatni. 

Próbáltam fenntartani az udvariasságomat, hogy Brian lépjen először, megállítva magamat, hogy én lépjek be először.  Kopogott, majd belépett. „Um, Ms. Hellman?” Kérdezte.  Ha nem tudtam volna jobbat kitalálni, akkor azért suttogott, mert talán ő is félt. „Harry Styles szeretne beszélni magával.”

Hallottam valamit, ami úgy hangozz: „Küld be.” és ettől egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Ez nem úgy hallatszott, mint egy kérés, hanem, mint egy halálos mondat.

Brian felém nézett és bólintott Ms. Hellman-nak, ezzel jelet adva a belépésemnek. Szóval megtettem, Brian mögöttem még megbizonyosodott arról, hogy nem fogok semmi olyat tenni, ami az őrültséget szimbolizálja. 

És ott volt, mahagóni színű asztalán papírok hevertek ceruzákkal és tollakkal együtt. Fagyos szemeivel figyelt, mint mindig. Jelenléte nem félemlített meg. Ha valami mégis lenne, akkor az a szoba.  Túlságosan ismerős volt. Nem tudtam megállni, hogy szememet körbe járassam a szoba jobb oldalán. Tudtam, hogy tele van különböző ostorokkal.  Éreztem a kemény fullánkjait a bőrömbe mélyedni. 

Rövid idő alatt végzett az írással, mielőtt különös tekintettel felnézett. De volt ott valami, a megszokott lenéző, közönyös pillantása alatt.  Mikor rám nézett nem tűnt úgy mintha bántaná akármi is, de nem voltam benne biztos, hogy valaha is érzett volna ilyet. De elismerést véltem felfedezni. Feszültség volt köztünk, nyomasztó volt érezni a borzalmas tetteit, amit ebben a szobában elkövetett. 

„Cserélje le Rose őrét.” Mondtam, figyelmen kívül hagyva a feszültséget és nem foglalkozva azzal, hogy leüljek. 

„És miért kellene ezt tennem?”  Kérdezte tompán. 

„Csak cseréld le. És valami jóra, nem James-re vagy valami szarra.”

„Ez nem válasz a kérdésemre.” 

Észrevettem, hogy meg se védte a fiát.

„Mert az őre Kevin egy undorítóan erőszakos ember.” 

Ms. Hellman azonnal felhorkantott, mintha ez szórakoztató lenne számára. Járkálni kezdtem fel és alá, hogy arcáról lehervadjon vigyora.  „Erősen kétlem.”

„Nos, pedig ez igaz.” 

„Miből feltételezzem, hogy hihetek neked?”

„Megtette Jane-nel…láttam.”  A második rész egyértelműen hazugság volt, de valamivel alá kellett támasztanom az igazat, ha Rose-t biztonságban akarom tudni. Ms. Hellman nem hitt Jane-nek, szóval szükségem van egy szolidabb verzióra.

„Láttad, hogy Kevin bántalmazta Jane-t?” Úgy kérdezte, mintha nem hitte volna el, mintha csak egy viccet mondtam volna.

„Igen, láttam. Szóval cserélje le Rose őrét. És még most.” Mondtam határozottan, még mindig fel alá járkálva. „Mielőtt vége lenne az ebédnek.”

„Először is Harry, te nem parancsolhatsz nekem. Fogalmad sincs róla, hogy én mennyi mindent tudok. Úgy értem, csak egy kis részét tudjuk a motivációdnak, hogy nőket ölj, tudjuk mind, hogy milyen mentális betegséged lehet. Felfújhatod az egészet. És másodszor, nem dobhatok mindent félre és cserélhetem ki az őrt, hogy fenntartsátok a röhejes kapcsolatotokat Rose-sal.”

Higgadtságomat nehezen tudtam megtartani és türelmem is igen vékony volt már. „Csak kibaszottuk tegye meg! Fáradt vagyok ahhoz, hogy ezeket a játékokat játsszam, hogy a kis bábod legyek, akit kínzol a saját magad és fiad örömére.  Elég sok mindenen mentünk már keresztül miattad. Kérem, csak ezt az egy dolgot. Csak cserélje le Rose testőrét, ez a legkevesebb, amit tehetsz.”

Szórakozottságában felvonta szemöldökét, mintha vicces lettem volna. Mintha felülkerekedne rajtam, és tudna valamit, amit én nem. „Viszlát, Harry.”

Bólintott Brian-nek. És ennyi volt. Kezek fonódtak karom köré, távol kényszerítve a fekete asztaltól, ami mögött ült. „Cserélje le.” Mondtam még egyszer utoljára, olyan erőteljesen amennyire csak tudtam. Arckifejezéséből nem tudtam semmi választ kiolvasni. Nem tudom, hogy mit fog tenni, Semmiből sem lehet rá következtetni.  Kis lehetőség van arra, hogy hallgat rám. Talán lecseréli Rose őrét. Vagy talán közel hagyja Kevin-t Rose-hoz. Csak reménykedni tudtam, hogy az első lesz az igaz.

„Bassza meg.” Sóhajtottam, amint hallottam mögöttem becsukódni az ajtót. Ismét túl rövidnek tűnt minden. A dolgok túl gyorsan történtek, és úgy tűnt mintha soha nem lett volna időm teljesen megvalósítani akármit is. Mielőtt végeztem volna James-sel vagy esélyem lett volna odamenni Ms. Hellman-hoz vagy végre együtt lenni Rose-sal; megállítottak minden cselekedetemben.  Mindig. Kivéve a szökést. Úgy tűnt, hogy a menekülés mindent kitöltött ebben az elcseszett világban.

„Brian, mióta dolgozol itt?” Kérdeztem, miközben az étkezőhöz sétáltunk.

„Három éve.”

„Szóval tudatában vagy, hogy Ms. Hellman egy ribanc, igaz?”

Halkan felkuncogott. „Azt hiszem.”

„Rendben, akkor megkérdezem tőled. Meg kellene védened valamelyikünket, kinek az oldalán harcolnál? Az enyémen vagy az övén?”

Az őr elnézett rólam. Még mindig sétáltunk, de most már csendben. Átgondolta a válaszát. Brian okos ember volt, és a kérdésem nem volt nyilvánvaló.  Normális esetben igen. Annak kellett volna lennie. Egy rosszkedvű börtönigazgatót kellene választania nem pedig egy gyilkost.  De úgy tűnt mindig többnyire engedelmes módon viselkedtem vele. Látta hogyan bántam Rose-al, és annak is tanúja volt, hogy hogyan lett egy normális dolgozóból egy csapdába ejtett, pszichopata ruhába öltöztetett lány. Az őrök és a dolgozók közül nem vették észre vagy nem akartak ezzel foglalkozni és tenni akármit is. De sokan közülük ismerték Rose-t, tudták, hogy nem találkozott még a Wickendale kritériumaival a páciensekről. És tudták, hogy látott bennem valamit.  És ha még keresünk valami kis különbséget, tudták, hogy többet jelentett nekem Rose, mint bárki más; Ő, aki nap, mint nap mellettem ült. Brian azok között volt, akik ezt észrevették.

Mindig figyelmes voltam, mindig észrevettem olyan dolgokat, amiket más emberek általában nem. És pont akkor, észrevettem Brian gondolkozásba esését.

„Ne mond el a választ. Csak emlékezz rá.” Mondtam.  Akartam, hogy emlékezzen erre. Szükségem volt szövetségesekre.  Mindenkit akartam, aki elég figyelmet fordított a borzalmas eseményekre ezen a helyen, hogy emlékezzenek arra a csatára, amit meg kell vívni. Rengeteg konfliktus, háború szórta szét az emberi népességet. Bár az én csatám nem a józanság és a tébolyodottság között volt, ami meghatározott egy kis vonalat. Nem a rossz és a jó között folytatott csata, és nem is a hatalmas és szegények között volt.

Én a ketrecbe zárt életemet akarom szabadra váltani. Lehet, hogy valamilyen értelemben ez is gonosz. Ms. Hellman forrongó tervei és a fia kegyetlen bűntettei ellen harcolok. Nem a jó és a gonosz címekkel nevezném el, mivel a csatán kívül meg kell szökni és kijutni erről a helyről; de volt még egy csata mélyen legbelül bennem. És nem voltam biztos, hogy melyik oldalhoz is tartozom.

Rose szemszöge

Kimaradva Jane halk csicsergéséből és Mikayla alkalmi ittlétéből, köztük ültem és rágtam a körmeimet. Mikor jön már Harry vissza? És hova a fenébe mehetett? Láttam Brian-nel beszélni, majd távozni.  Feltételezem, valamit tennie kellet a Jane által szerzett hátborzongató információval. Elment valamit intézkedni az őrömmel kapcsolatosan. De ez azt jelentette, hogy valószínűleg verekedésbe keveredett vagy valamiféle bajba, amikben a végén mindig találjuk magunkat. 

Sőt még ideges is voltam, hiszen Norman csak pár asztallal arrább ült. És mert James valahol ott volt mögöttem. És mivel Kevin velem szemben volt a szobában. Továbbá a szoba tele volt emberekkel, akik különösen nem voltak biztonságosak, és én különösen nem akartam velük egyedül lenni.

„Mi van veled, Rose?”

Félbeszakították a gondolkozásomat, meglepve engem azzal, hogy kérdeztek tőlem valamit.

„Huh?”

„Mi van veled? Mi hiányzik a legjobban otthonról?”

„Oh,” Mondtam, zavarba ejtettek kérdésükkel. Semmi nem volt az átlagos lakásomban, ami hiányzott volna. A szabadságot hiányoltam, talán.  És hiányoltam, hogy nem tudok finom ételeket enni. Egy jó matracot és a magánéletemet is hiányoltam ebből a helyből. De ha fel kellene adnom azokat a dolgokat, ahhoz, hogy Harry-vel lehessek és segítsek neki kijutni, elfogadnám a távollétüket. A gondolat, hogy milyen gyorsan estem bele Harry-be, zavart és megijesztett. Szóval gyorsan témát változtattam.

„Étel és alvás. Neked?” Kérdeztem tőle.

„Nem tudom.” Suttogta. „Sok minden.”

„Válassz egyet.” Válaszoltam, ezzel is húzva az időt. 

Az arca mindig egy kicsit szomorúnak tűnt, de most nem, amikor beszélt. „A fiamat.”

Élesen beszívtam a levegőt, miközben válaszolt.  Ettől a ténytől Jane sokkal tragikusabbnak tűnt és ezzel jobban megismertem. 

Nem tudtam mit válaszolni, és szerencsére nem is kell válaszolnom, mivel megpillantottam Harry-t közeledni felénk. Minden egyes lépése az étkezőben, olyan volt, mintha valami híres ember lenne, aki a vörös szőnyegen sétál. Mindenki tekintetével őt figyelte. A figyelemnek szerepe volt útjában. Magas alakja passzolt férfias járásához. Tartotta szerény önbizalmát, amit rengeteg más ember tett, akit szerettek. De valami megkülönböztette őt a hírességektől. Mivel az emberek bámulása és figyelme félelemből volt. Mindezek után, még mindig rettegtek tőle. 

De Jane, Mikayla és én sem féltünk, amikor visszaült az asztalhoz. 

„Hé.” Mondta. A második dolog, amit a székén ülve tett; kezét védelmezően pihentette combomon.  Zaklatott volt, szemeivel Kevint figyelte, miközben szemöldökeit ráncolta.

„Hé, hol voltál?”

„Megkértem Ms. Hellman-t, hogy cserélje le az őrödet.” Nem nézett rám, miközben beszélt, gondolatai teljesen máshol jártak. 

„Tényleg? Mit mondott?”

„Nem tudom. Nem adott választ.”

Vártam, hogy folytassa, de nem tette. 

„Nos, ne aggódj. Nem tett még egy lépést sem vagy akármit, talán nem ő volt az.” Nem hallatszottam túl meggyőzőnek, mivel én magam se hittem el, amit az előbb mondtam. 

Harry bólintott, még mindig a szoba másik felére bámulva. 

És ez ment még vagy tíz percig. Harry rákoncentrált az álldogáló Kevinre, Jane fáradt tekintettel figyelte az asztalt és a férfit messze tőle, Mikayla beszélt egy kicsit és nézelődött. És én csak itt ültem. De a tíz vége érhetetlen perc után, valaki belépett a szobába és a levegő megfagyott.

Egy férfi volt az, alacsony és nagydarab. Sötét haja volt és arca frissen borotvált. Negyven körül lehetett. Úgy nézett ki, mint az őrök ezen a helyen, de ismeretlen volt. Egyértelműen nem azok közé az őrök közé tartozott, akik felügyeltek ebédidő alatt.

Most mind a négyen ugyanazt tettük, figyeltük, ahogy megközelíti Kevint. Rövid ideig beszéltek, a férfi az ajtó irányába biccentett, és akkor Kevin felállt. Ámulatomra megfordult és gondtalanul kisétált.

„Igen.” Mondta Harry, miközben megkönnyebbülten felsóhajtott.  „Megtette.” 

Ránéztem és mosolygott, szemöldök ráncolása és ajak harapása abbamaradt.

„Istenem.” Mondtam, nem tudtam megállni vigyorgásomat. „Nem tudom elhinni, hogy tényleg lecserélte. Mit mondtál neki?”

„Semmit. Kedvesen követeltem az őrváltást, és csak találgattam, hogy… megteszi.”

Helyeslően bólintottam. Akármit is tett Harry, egy súly olyan gyorsan esett le a vállamról, amilyen gyorsan jött.

„Könnyebb volt, mint gondoltam.” Mondta.  Jane és Mikayla nem szóltak hozzá vagy vettek részt a mi megkönnyebbülésünkben. Mikayla azért, mert közömbös volt, és Jane, akinél semmi sem változott. 

„Amikor vége az ebédnek mond meg az őrödnek, hogy mosdóba kell menned.” Mondta Harry, gyorsan témát változtatva, míg ajkai közel voltak fülemhez. Nem erotikus szavak voltak, de borzongás futott végig hátamon közelségétől.

„Miért?” Kérdeztem.

„Csak csináld.”

Az ebédnek vége lett, és azt tettem, amit mondott nekem. Az új őr bemutatkozott, majd elvezetett a legközelebbi mosdóig, a „Női” címkével ellátott ajtóig. Volt egy férfi részleg is rögtön mellette.

Bementem a megfelelő ajtón és a három mosdóhoz sétáltam, amik tükrök alatt helyezkedtek el. Az egyik tükör törött volt, mintha valaki belevert volna. A fürdő üres volt, a kabinok nyitva voltak, így tudtam, hogy senki sincs itt.

Fogalmam sem volt róla, hogy Harry honnan fog felbukkanni. És itt voltam, egyedül állva miközben fogalmam sem volt arról, hogy mit tartogat még a tarsolyában. De nem várhattam sokáig, hogy rájöjjek. Pár perc elteltével, valahol az ajtó mögött ott volt Harry. Kicsivel Brian előtt járhatott, miközben megközelítették a mosdókat, így hamarabb lefordulva a sarkon kiesett Brian látóköréből egy pár másodpercre. És ezek a másodpercek kellettek neki ahhoz, hogy a női mosdóba jöjjön be a férfi helyett észrevétlenül. 

Elvigyorodtam, amikor megpillantottam. Gonosz mosoly terült el piros ajkain. 

„Harry?” Hallottam Brian szólongatását, csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy Harry jó helyen van.

„Igen?” Kiabált vissza.

„Melyik mosdóban vagy?”

„A férfiben, miért?”

Kérdezte, mintha ez egyértelmű lenne. 

„Úgy hangzik, mintha…-„

„A fenébe, csak hagyj békében pisilni, megtennéd?” Követelte Harry, tenyeremet szám elé tartottam, hogy elfojtsam kuncogásomat.

Brian elcsendesedett ezek után.

„Miért mondtad, hogy jöjjek ide?” Kérdeztem halkan, mivel nem akartam, hogy az őreink meghalljanak.

Ahelyett, hogy válaszolt volna, kezével megfogta arcomat és magához húzott. Ajkát enyém ellen nyomta. Kiéhezve csókolt, harapdált. Kezeimet tarkójához vezettem, éreztem, hogy határozottan lejjebb hajolt, hogy ne legyen annyi magasság különbség közöttünk. Ajkai simák és gömbölydedek voltak, nyelve lágyan harcolt enyémmel. Imádtam, ahogy Harry csókolt, minden erőmet, akaratomat és józanságomat elvette. Ajkai szinte masszírozták enyémet, kis nyögések törtek elő belőle. Kezei, szája és teste mozgott, mintha én lennék az egyetlen vágya a világon. 

„Csak meg akartalak csókolni.” Sóhajtotta, miközben hátrébb állt. 

Nyaka köré fontam karjaim és Ő nekidöntötte homlokát az enyémnek, mellkasunk összeért minden egyes nehézkes levegővételünknél, míg kezeit csípőmnél tartotta. Megkíséreltünk még egy csókot, de mind a ketten nem bírtuk abbahagyni a mosolygást.  Minden ellenére, Harry még mindig boldogsággal töltött el egy csókjával vagy egy mosolyával vagy érintésével. Soha nem tévesztette el az élvezet módján, még ha a Wickendale falai között vagyunk is.

„Szeretlek.” Motyogta boldogan, miközben ajkaival megközelítette a nyakamat. 

„Én is szeretlek.” Nevettem. Mikor arca ismét velem egy szintre került, megcsókoltam még egyszer utoljára.

„Ezt meg kell tartanunk, tudod. Muszáj találnunk valami módot arra, hogy csókolózzunk, és meg kell találni a módját, hogy veled lehessek.”

„Nem tudok várni, amíg megtalálod.” Mondtam.

Beharapta alsó ajkát, szemeit végigvezette testemen, mintha valamit elképzelne.  Ahelyett, hogy elpirultam volna, ahogy általában szoktam, felszabadultnak éreztem magam. Harry tekintete miatt, érezni akartam őt. Habár ez az érzésem ne ezen a helyen lenne, de még is jó. 

„Gyerünk, mennünk kellene.” Mondta végül. „Ez egy igazán hosszú pisilés lett.”

Kicsit hangosan nevettem, így kezével befogta számat, habár Ő is kuncogott. égül tartani tudtam magamat és elvette kezét, ezzel én indultam el először, miközben Ő hátrébb lépkedett.

Kiléptem a mosdóból, és az őröm egyből indult is, engem várva, hogy kövessem, és mindezt szavak nélkül. Harry és a testőre nem voltak csendesek, mindazonáltal, kis vitába keveredtek azon, hogy Harry melyik helyiségben volt bent.  Még mindig hallottam dörmögő hangját, ahogy lefordultam a saroknál, és halványan elmosolyodtam magamban. 

Ha ez a legjobb, amit tehetünk, rövid csókok a fürdőkben és közös percek a kézműves szobában, hát megteszem. Ha Harry-vel lehetek, elvállalom.

És remélhetőleg a dolgok így fognak folytatódni. A problémánk Kevin-nel csak jött és már ment is, és imádkozom azért, hogy az összes többi bajunkkal is ez történjen. De a reményem nem elég erős, mivel megtanultuk, hogy a csillogó szerencsénket egy zivatar követi, ami tele van stresszel és aggodalommal. És annak ellenére, hogy a szerencse ma a mi oldalunkon volt; van egy olyan érzésem, hogy valami nagyon rossz dolog fog történni. 

Sziasztok!

Rengeteg késéssel, de itt van az új rész. Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb hozni, de rengeteg tanulnivalóm van. Remélem azért megérte várni a részre. 

Köszönjük az előző részhez érkezett megjegyzéseket, amiket ezúton is várunk. És a több, mint 300 megtekintést a részre.

Puszilunk mindenkit. Már csak 2 nap az Őszi Szünetig :3

Vivi xx