44. fejezet

Harry szemszöge

A Wickendale tele volt őrökkel és a dolgozó személyzettel. Mint a bogarak az épület falainak a repedésében, amik végigcsúsztak a keskeny termeken és a hatalmas folyosókon. Ha Rose és én csak végig rohanunk a folyosókon, a lebukás veszélye elkerülhetetlen lenne. Biztos volt valami esélye annak, hogy kicselezzük őket, de ez az esély cérnavékony volt. Két beteg lázasan rohan az életükért észrevétlenül; az még csoda is lenne. És nem volt időnk várni a csodákra.

De egy beteg és egy őr már alig lehetne megkérdőjelezhető. Szóval ezért kellett megölnöm James-t. Egy nyugtatóval, ha álomba meríthettem, talán még működött is volna, de én nem voltam felszerelve kábítószerrel töltött tűkkel. Szóval a B terv; megölni őt és megnövelni az esélyeinket a szabaduláshoz. És végül, az oka, az nem más, mint, hogy én akartam őt halottnak látni.

Amikor James megpördült, nem tudott jól reagálni, mielőtt megütöttem volna, öklöm csontja fájt, de igazából ez élénkítő hatású volt. Azért, mert közelebb voltunk a célhoz. És minden egyes pillanattal, amíg ő hátrafele botladozott, közelebb voltunk a szökésig. 

Ezeket mondogattam magamnak. És mi van, ha egy kis izgalmat és boldogságot leltem abban, hogy az előttem álló embernek kioltom az életét? Örömteli volt, hiszen végre bosszút állhattam azon az emberen, aki egymagában majdnem elpusztította a számomra szeretett két embert. Elbaszta az életemet, és ennek most véget vetek. 

De ezen kívül, a magamnak ismételt kifogásokon túl, tudtam, hogy ez nem minden. Eltekintve a szabadulás és a bosszú vágyától, volt még valami más. 

James-re pillantottam, aki éppen állát dörzsölgette. Tekintete zavarodott volt, és szemei kikerekedtek, amint meglátott engem ott állni.

„Mi-..” Kezdte, de öklöm arca másik oldalán csattant. És kezemnek ez úgy fájt, mint a fene, de a riasztó fájdalom jól esett, tudva, hogy James-nek rosszabb. Feje hátra billent, és szájából vért köpött. Testével ismét hátrált, de agyban gyorsabb volt, keze fegyverének a markolatához csúszott. Habár én gyorsabb voltam.

Lábammal gyorsan megrúgtam csuklóját, mielőtt teljesen felemelte volna. Fegyvere csörömpölve hullott a földre. James morgott az ütés miatt, majd kezével nyomkodta a fájós részt. De ő jobban tudta, így gyorsan maga elé emelve védte magát. Most már készen állt a küzdelemre. Tudta, hogy mit csinálok és megpróbált megállítani benne. Habár nekem volt valamim, ami neki nem. Friss adrenalin száguldott végig ereimben és a szökés sürgőssége lebegett csak a szemem előtt. Dühös voltam, és volt egy célom. És számára csak önmaga védelmezése volt a fontos. És ez nem elég ahhoz, hogy megmenekülhessen. 

„Elég, Harry.” Követelte felemelve hangját. „Nem akarod ezt tenni. Engedd meg, hogy visszavigyelek a celládba.”

Nem tudtam megállítani a mellkasomból feltörni készülő nevetést, majd egy vigyorra húztam ajkaimat. Visszavinni a cellámhoz? Komolyan gondolta?

És ezután öklöm újra lecsapott.

Ezúttal nem kérdőjeleztem meg James-t és nem tudtam várni meglepettségére. Ezúttal cselekedett és elkapott. Az ökleinek keménysége lecsapott rám, megütve arcom oldalát elég erősen ahhoz, hogy hátra tántorodjak. Csípett az orcám. Kibaszottul megütött? Az állkapcsomban lévő fájdalom megerősítette tettét, ezzel kiprovokálva dühömet. Valahol nagyon mélyen kezdődött, mint a melegséggel fűtött ostorok. Egy lángoló tűz, ami akármikor kitörhetett. Mind azok után, amit velem művelt, amin túl kellett esnem miatta, Emily-nek és Rose-nak keresztülmennie, azt hiszi, hogy kibaszottul kezet emelhet rám. Öklömet összeszorítottam és állkapcsom megfeszült és izmaim megfeszültek. Megfordítottam fejemet és letöröltem a véremet, gyorsan, így már vissza is fordulhattam James-hez. Baszódj meg, James. 

Közelebb léptem hozzá, kezemet felemeltem, meglendítettem felé, teljes erőmből, amit a düh termelt. Bütykeim biztosan eltörtek, amik kielégítetten ropogtak, míg éreztem, hogy csontja öklöm alatt eltörnek.

És ez volt az utolsó emlékem a valóságból. Ennek a férfinek a képe, aki annyi utálatot, dühöt és fájdalmat okozott nekem. De azonnal egy másik ember lett belőle, aki ugyanazokat a rosszindulatú cselekedeteket végrehajtotta. Nem egy mélykék uniformisú őr volt már. Helyette a haja olyan színű lett, mint az enyém. Magasabb lett és nagyobb testű. Állkapcsát sötét borosta borította és ráncok húzódtak arcán. Mint ha pillanatok alatt 20 évet öregedett volna.

Már nem James Hellman volt, hanem az apám. Már nem egy őrt néztem a Wickandale sivár folyosóján, hanem a régi otthonomban voltam, ahol ittas apám a kanapén alszik. Vágások voltak kézfején, törött üvegek a padlón, kezemben egy gyufával. Megszámlálhatatlan alkalommal megütötte a szeretett édesanyámat, és legtöbbször azért, mert ő csak engem akart védeni.  De voltak idők, amikor elbukott, idők, amikor én tele voltam zúzódásokkal és sérülésekkel. Ez a szörnyeteg nem csak a feleségét, de az egyetlen fiát is bántalmazta, néha kórházi ápolásra is szükség volt. És akkor az első alkalommal, most pedig a másodikkal, úgy döntöttem, hogy végeztem ezekkel.

Most a jelenben és a múltban is voltam. Meggyújtom a gyufát, és James fejét a falhoz szorítom. Az égő darabot beteges apám foltos pólójára hajítom, amíg az őr testét a földre toltam.

De még voltam valahol, ami nem a múltam, sem a jelenem, hanem valami örök bennem. Izgatott voltam. Túl boldog voltam, hiszen láthattam életük végét. Minden hibájukat, rosszindulatú tetteiket, minden émelyítő bűnüket, egyre csak növekvő füstös tűz és csörgedező vér. Ez volt, amit tettem.

Mindkét helyszínen csak álltam, és figyeltem, hogy mit tettem. Apám ordított és vérzett, amíg bőre égett, a kár már javíthatatlan volt. És James eszméletlenül feküdt a földön. Állkapcsa ellazult, orra görbe volt. Feje nem megszokott szögben volt, sötétvörös vér szivárgott belőle; a látvány borzalmas volt.

Néhány részem, ami nem volt rendben azt éreztette velem, hogy elégedetten vigyoroghatok. Apa halott volt, akárcsak a szépfiú James, végül visszakapták a fájdalmat, amit másoknak okoztak.

Hamarosan újra visszacsöppentem a valóságba, nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy mit tettem, de biztos voltam benne, hogy James meghalt. Kezemmel átkaroltam a férfi vállát, és megragadtam véres és törött részeit, majd sóhajtottam egyet.

Rose szemszöge

 Betegesen aggódtam. Szó szerint. A gyomrom bukfenceket vetett és émelyegtem. Minden enyhe hangtól felugrottam és minden egyes pillanat egyre idegtépőbb lett, mint az utóbbi. Számoltam a perceket és fogom is mindaddig, míg Harry gyötrelmes örökkévalóság után be nem lép. 

Megragadtam az asztal szélét, melyen két darab táska hevert és próbáltam az állandó idegességemet a rossz előérzetem miatt legyűrni. Hogy a gondolataimat rendezzem, csak a táskákat figyeltem.

Köszönöm Kelsey-nek és Lori-nak a segítségét, hiszen elláttak minket. Mindegyik táskában találhatóak voltak ruha szettek, egy kevés pénz, létfontosságú dolgok, mint például fogkefe vagy éppen tampon, vizes palackok, és ételek. Egészen sok dolgot rejtett a kicsi hátitáska, nem panaszkodhatok. 

Amiért panaszkodhatok, az Harry sokáig tartó távolléte. Mikor a pokolban akar már ideérni? Már vagy 20 perce odavan, és nem akarom latolgatni az időt, ahhoz, hogy Harry milyen sokáig kínoz valakit.

Majd az ajtó kinyílt. Nyeltem egyet, féltem attól, hogy ki lehet velem szemben. A szívem a mellkasomban dübörgött, amikor megpillantottam az őrök ismerős egyenruháját, és ez az ember még rendőr sapkát is viselt, amit csak a dolgozók fele visel. A sötétkék színe megtéveszthetetlen volt. Egy őr jött be, hogy meghiúsítsa a tervünket.

De hamarosan szívem újra normálisan vert, kezeimet még mindig az asztalon tartottam, megelőzve, hogy idegességemtől remegjen. Hiszen a göndör fürtök, amik kitüremkedtek a sapkából, a magas és izmos testalkat, és az izgatott vigyor nem tartozhatott akárkihez. És nem mindenki lehet ilyen szexi ezekben az unalmas őröknek szánt egyenruhában.

„Ez csodálatos.” Állapítottam meg gondolkodás nélkül. Harry csendesen becsukta maga mögött az ajtót, amikor megközelített.

„Úgy nézel ki, mint egy őr. A fények nélkül senki nem fogja észrevenni a különbséget.”

„Ez volt a lényeg, szerelmem.” Mondta egy kötekedő mosollyal. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak vissza. Minden olyan tökéletesen ment, és kissé megkönnyebbültem. Megölni James-t és elvenni az egyenruháját, csak még egy plusz segítség lehet.

De meg kellett kérdeznem. „Szóval, uh..” Kezdtem.

„Igen.” Harry gyorsan válaszolt. „Halott.”

Oh. A szoba egy pillanatra elcsendesedett. De csak egy pillanatra, mivel rájöttünk, hogy nincs vesztegetni való időnk. „Menjünk.” Mondta Harry. Mielőtt befejezte az asztalra vezette tekintetét, észrevéve egy karton cigarettát és egy gyújtót kissé arrább a táskáktól, valószínűleg ez egy udvariasság Lori vagy Kelsey részéről. Egy mosollyal az arcán a cigarettát a táskába tolta és a gyújtót a zsebébe csúsztatta. „Vedd a hátadra a táskákat a következőképpen.” Folytatta. „Meg fogom ragadni a csuklóidat, majd hátul összefogom őket, így valószínűleg takarásban lesznek, főleg a sötétben.”

Bólintottam az utasítása után. Hagytam, hogy Harry hátrafogja a csuklómat, míg én megfogtam a kezemben a táskákat. Ha az áram nem jön vissza, amíg a táskák és Harry arca takarva van a fény hiányában, képesek lennénk akármilyen probléma nélkül kisurranni. Két páciens veszélyes volt, de egy kísérő őr és egy páciens szintén az volt, de még is kevesebb volt a lebukási esély.

„Készen állsz?” Kérdezte. Bólintottam, tudván, hogy semmi nem tudna felkészíteni arra, amit tenni fogunk és történni fog. „Rendben, légy nyugodt és kövesd az utasításaimat. Ki fogunk innen jutni, Rose, ígérem.”

Hangja megnyugtató volt és hittem neki. De ez nem változtatott az aggodalom hullámon, ami végig söpört bennem, amint kiléptünk Kelsey irodájából. Ki a Wickendale folyosójára. Harry az álruhájában, én pedig a szokásos egyenruhámban, kitéve minket veszélynek, hiszen akárkivel találkozhattunk útközben.

A térkép hosszas elemzése után, mindketten tudtuk a csavarjait és a fordulási pontjait a folyosóknak, amiken keresztül eljuthatunk a Ward C-ig. Minden lépés egy örökkévalóság volt, mintha homokon keresztül sétálnánk.

Lefordultunk a sarkon, és itt, a folyosó végén, egy dolgozó volt. Szükségem volt Harry megnyugtató szavaira, az egyetlen bizonyíték, hogy itt volt, az a testének melege és kérges kezei csuklóm körül. De mint mindig, most is talált megoldást arra, hogy megnyugtasson, míg apró köröket rajzolt hüvelykujjával bőrömre, mintha azt mondogatta volna, hogy minden rendben lesz. Hittem neki.

Lépésről lépésre közeledtünk egy lányhoz, egy gondozóhoz, aki már nem volt távol tőlünk. Éreztem Harry idegességét az enyémmel keveredni. De felesleges volt, a lány egy pillantás nélkül elhaladt mellettünk. Fúú.

Majd ismét, pár folyosóval később. Egy őrt pillantottunk meg, aki szkeptikusan figyelt minket, majd folytatta útját. Senki nem szúrta ki Harry-t ebben a tompa vörös fényben, valószínűleg úgy hitték, hogy visszavisz a cellámhoz és a munkát végzi. Vállaim egyre jobban ellazultak, amikor már több őr mellett is elmentünk. Harry terve működött, mint a bája, és csak azt tudtam magam elé képzelni, ahogy bujkálunk, futunk és bajba kerülünk, ha ezt nem találta volna ki. Néhány ember fel-alá járkált és próbált valami megoldást találni az áramszünetre.

Az egyik ilyen ember Brian. És ettől nagyon aggódni kezdtem. Hiszen ismert engem, ismerte Harry-t, és tudta, hogy mire készülünk. Hunyorgott, míg Harry arcát fürkészte a sötétben. Igen, felismerte.

Harry és én pánikolni kezdtünk, biztos voltam a lebukásban a sóhajból ítélve.  De Brian nem állt meg. Harry-re nézett, és tudta, hogy nem a helyes megoldás elengedni minket. Olyan volt, mintha tudta volna, hogy a legjobb, ha elenged minket. Mindig is tudtam, hogy Brian jó ember.

Meg akartam kérdezni Harry-t, hogy mit gondol erről, de nem kockáztattam. Plusz, volt a közelünkben egy másik őr is. És ő nem Brian volt.

„Hé.” Mondta Harry-nek, mintha valami rosszal vádolná. A francba, picsába, bassza meg. „Mit csinálsz?”

Az őr nem volt ismerős. Valószínűleg fontosabb munkaköre lehetett a többi őrtől eltekintve. 

Feltehetőleg a Wickendale biztonsági részlegének a feje, szerintem. De talán nem ismerte Harry-t. Talán csak meg akart győződni róla, hogy ez az ismeretlen őr a feladatát végzi. Egyébként, mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt és adrenalin száguldott végig ereimben. 

„Visszaviszem a beteget a cellájába, Uram.” Válaszolta egyszerűen Harry. „Elfutott a csoportos terápiáról, amikor a fények kialudtak.”

Alaposan lenyűgözött Harry magabiztossága. Nem még nem könnyebbülhettem meg. A másik férfi kemény pillantást vetett Harry-re, mintha ismerős lenne neki és próbált rájönni, hogy honnan ismeri. De néhány pillanat múlva bólintott. „Rendben. Köszönöm.”

„Semmiség, Uram.” Válaszolta Harry. Kiengedtem az eddig bent tartott levegőmet, majd elindultunk és vállaim ellazultak. Harry megszorította a kezemet megkönnyebbülten jelezve a kis győzelmünket. De ez még túl korai volt.

Mivel pár pillanat múlva a férfi lábdobogásai megszűntek. Megállt. Harry gyorsabban kezdett lépdelni, engem maga előtt lökdösött. „Várj egy pillanatot!” Kiáltott a férfi utánunk, és éreztem, hogy felismerte Harry-t. „Hé!” Ordította, majd megindult, és gyorsabban lépkedve üldözőbe vett minket.

Futni kezdtünk.

Harry szemszöge

Bassza meg. A picsába. A fenébe.

Minden simán ment eddig a pontig. Minden a terv szerint haladt, minden passzolt hozzá, egészen mostanáig. De ennek a kibaszott pöcsnek, a biztonságiak egyikének mindent el kellett rontania. Nem ment tovább, vagy várta volna meg, hogy leforduljunk a sarkon, amíg úgy nem döntött, hogy üldözni kezd minket.

De mi nem adtuk fel. Rohanni fogunk az életünkért. Nem rombolom le a reményünket, a terveinket, és a kiszabadulás iránti vágyunkat e miatt a pöcs miatt. De ő meglepően gyors volt és az én rossz tüdőm rothadt volt a megmaradt fekete nikotintól. És Rose kicsi lábai, ételhiányától és edzés hiányában, ami emiatt a hely miatt történt, nem kedvezett sebességének, hogy felgyorsuljon. Egyébként, az őr gyors volt.

Gyorsabb, mint gondoltam, valójában, amikor megérintette vállamat, gyomrom összeugrott. Bassza meg.

Erősen megrántott és kezeimmel már nem fogtam Rose csuklóját. Nem tudom, hogy mikor vette elő azt a tűt, amit a kezében tartott, de valószínűleg a kínzó eszközökkel teli pisztolytáskájából szedte. Nem tudtam, hogy nála van egészen eddig a pillanatig, amíg karomat meg nem célozta vele, és túl lassú voltam, ahhoz, hogy megállítsam.

De nem volt túl késő ahhoz, hogy megszerezzem az éles tű hegyét. Egyértelműen én voltam a férfi egy ismeretlen álruhájában, és jelentősen nagyobb fenyegetést jelentettem, mint Rose. Először a földre kényszerített. A férfit még nyugtalanította Rose, hiszen akár merre elkóborolhat a folyosókon. Visszanézett rá- így tekintete elszakadt kezemtől- meg akarta fejteni, hogy hova mehet. Rossz hiba volt.

Ez egy lehetőség volt számomra, gyorsan elhúztam a tűt kezemtől, mely hasító fájdalommal járt, majd amint visszanézett rám, én nyakába szúrtam az eszközt. Kezével a pisztolytáskája felé nyúlt, de a nyugtatók már kezdték kiütni, így meglendítettem öklömet, mely arcon találta, majd a földre nyomtam. És kihunyt, mint a fények.

De a fele a nyugtatónak az én véremben volt már. „Harry!” Szólított Rose, aki visszarohant hozzám. „Rendben vagy?”

„Rose, menj. Ki kell jutnod.”

„Micsoda? És hagyjalak itt téged? Nem hinném, Harry.” Mondta.

„Már nyugtató van bennem, ami akármelyik percben kiüthet. Menned kell, Rose.”

„No, nem foglak itt hagyni!” Mondta, és szemei már megteltek könnyel, a stresszes helyzet miatt. A fájdalom a hangjában, mely az egyedül hagyásom miatt volt. Már akkor tudtam, hogy nem fog itt hagyni, akármi is történjék.

„Rendben.” Sóhajtottam, és szemhéjaim már nagyon nehezek voltak. „Menj be abba a raktárba. Menj és bújj el.”

Ismertem a helyet, és biztos voltam benne, hogy van itt egy ilyen szoba a folyosón. Nekem ez túl messze volt, de Rose el tudott odáig jutni.

„De te…”

„Rose, meg kell bíznod bennem. Menj be és várj meg. Jövök majd és megtalállak. Ígérem, amint felkelek, megkereslek. Csak maradj ott.” Utasítottam komolyan.

Tudom, hogy nehéz volt neki ezt elfogadni. De nincs más választás. Nem rángathat el odáig egyedül, és én sem lennék képes eljutni odáig az eszméletem elvesztése előtt, ő nem maradhatott itt és kockáztathatta minden eddigi munkánkat egy hülye hiba miatt.

„Ígéred?” Kérdezte.

„Esküszöm. Bízz bennem.”

Bólintott, majd egy könnycsepp csordult le arcán. Ebben a pillanatban szemeim lecsukódtak és a földre rogytam. Rose megfogott mielőtt elestem volna, így tompított a zuhanásomon.

Itt ültem a fal mellett. „Szeretlek.” Mondta gyorsan. Pici kezeit az államra simított, majd gyors csókot lehelt ajkaimra, de, mint egy nyers szenvedély, úgy rántott ki majdnem kábulatomból. Én is szeretlek.” Suttogva sikerült válaszolnom, amint ellépett tőlem. És végül, tudtam, hogy hallgatott rám, hiszen már nem éreztem teste melegét. Homályosan láttam, ahogy Rose beszalad a raktárhelyiségbe, két kezében a táskákkal, majd meghallottam, hogy egy újabb őr közelít felém a folyosón.

Ez az utolsó emlékem, mielőtt minden elsötétült. 

Remélem tetszett a rész! Most is várjuk véleményeiteket! A következő rész kétszer ilyen hosszú lesz! Nem tudom, hogy mikor érkezik még a következő, de sietek vele! Puszi: Vivi.